Tíz évvel ezelőtt láttam először azt a kiállítást, ahol egy egész falat betöltöttek a régi kézi kerti szerszámok. Nyírfaseprűk, fűzfavesszőből kötött gereblyék, egy fanyelű kaszakő tartó, meg egy vályogfalról leszedett szerszámtartó léc. Áprilisi hétköznap volt, rajtam kívül két ember járt a teremben.
Akkor arra emlékszem, hogy megilletődtem. Olyan tárgyakat láttam, amiket a nagyapám még használt, és amikről nekem addig csak homályos gyerekkori képem volt. A tárló mellett egy fotó lógott: két ember söpri a szérűt, és mindkettőnek ugyanaz a mozdulata.
Idén tavasszal újra elmentem ugyanoda, és teljesen máshogy néztem ugyanazt a falat. Nem a nosztalgia fogott meg, hanem az, hogy mennyi idő ment el ezekkel a szerszámokkal. Egy fűzfagereblyével egy nagyobb udvart végigtakarítani nem egy délután volt, hanem több nap.
A tárlat mellé kiírták, hogy a nyírfaseprűt évente kellett újrakötni, mert a vessző kiszáradt és törött. Ez a mondat maradt meg a legjobban, mert pontosan azt fejezte ki, amit ma szerszámnál senki nem vállalna be.
Hazafelé jövet a kocsiban azon gondolkodtam, hogy nálunk viszont még mindig a gereblye a fő eszköz az udvaron.
A kerítés mentén és a garázs mögött minden tavasszal ugyanaz a helyzet: összetapadt avar, tavalyi levél, meg amit a szél behordott a télen. A garázs mögötti sáv a legrosszabb, mert oda a fal miatt nem süt be a nap, és a levél márciusban is nyirkos marad.
Egy munkatársam mondta februárban, hogy ő évek óta géppel csinálja, és nem érti, miért kínlódom. Azzal érvelt, hogy a gereblyénél nem az idő a legnagyobb baj, hanem az, hogy az ember félúton feladja, és a maradékot ott hagyja tavaszig. Nem is nagyon tudtam mit válaszolni, mert nálam pontosan ez történik minden évben a hátsó sarokkal.
Amikor nekiálltam nézelődni, a Honda nevet írtam be először, mert a fűkaszámon is az van, és megszoktam, hogy az a motor elindul. A honda lombfúvó keresés viszont oldalra vitt, a Péter Láncfűrész lombszívó és lombfúvó kínálatában ugyanis egészen más nevek fogadtak.
A honda lombfúvó helyett végül az ECHO, a HECHT, a Bluebird, a Kasei és a Makita gépei között válogattam. Az ECHO PB-255ES 25 köbcentis benzines lombfúvó, a HECHT 9280-as benzinmotoros fúvó és szívó 28 köbcentivel, 40 literes, a Kasei EBV260EA pedig 25 köbcentis, 50 literes zsákkal mind nagyon tetszett. Akit az akkumulátoros irány érdekel, annak ott a Bluebird BLB 40-es 40 voltos gép, akkuval és töltővel együtt.
Az segített a legtöbbet, hogy a gépekhez saját fotókat és bemutató videókat készítenek, ezt egyébként ki is írják magukról. Így nem a márkanév alapján döntöttem, hanem azon, hogy láttam, mekkora az a gép a kézben, és mennyire nehéz vele egy sarkot körbejárni.
Végül a szívó és fúvó funkciót tudó, zsákos kategóriában maradtam, mert nálunk nem elég a lombot egy kupacba fújni. Fel is kell szedni, különben az első szél visszahordja a kerítéshez. A gyűjtőzsák mérete ezért lett nálam a második legfontosabb adat: a 40 literesnél sűrűbben kell üríteni, az 50 literes viszont már nehéz, ha nedves a lomb.
Az is számított, hogy a Péter Láncfűrész listáján nem csak benzines gépek voltak. Az akkumulátoros irány engem addig nem érdekelt, de amikor megláttam, hogy a hosszabbító nélküli munka a garázs mögötti sávban mit jelentene, elkezdtem komolyan gondolkodni rajta. A régi ház körül nálunk pontosan három konnektor van kint, és mind a rossz oldalon.
A választásnál egyébként nem az erő döntött. A HECHT 9280-as és a Kasei 25 köbcentis gépe papíron alig különbözik, a zsák mérete és a gép súlya viszont igen, és a hátsó sávban ez a kettő számít, nem a levegő sebessége.
A múzeumi tárlóban lévő fűzfagereblye ettől még ugyanolyan szép marad, és a fotó a szérűt söprő két emberrel is. Csak azóta tudom, hogy azt a mozdulatot nem azért csinálták, mert szerették, hanem mert nem volt más. A Péter Láncfűrész kínálatában eltöltött egy óra után nálam idén tavasszal két óra lett abból a munkából, ami eddig egy egész hétvégét elvitt.